A nagy utazás

Röviden és tömören: Tájföld: csodálatos tengerpart, forgalmas Bangkok ; Burma (Myanmar): kedves emberek, nem létező utak, buddhista templomok és Buddha szobrok mindenfelé; Indonézia, Jáva: végtelen rizsföldek, vulkánok; Bali és környéke: a szörfözők paradicsoma, remek masszázs, egyedi építészet, festői naplementék.

Tájföld

December 7.-én indultunk el Phuket-be. Itt nem sokat időztünk, csak egy napot voltunk ott, tehát az ottani tengerpartokról nem tudok beszámolni, de azt mondják, hogy szépek, csak sokan vannak. A szállásunk viszont nagyon jó volt, egy luxus-budget hotel, óriási TV-vel, és kellemes kerthelyiséggel.

Másnap már indultunk is tovább Phi-Phi-re (ejtsd: pipi). Nekem az egész utazásból talán Phi-Phi tetszett legjobban, minden megvolt, amiről egy tengerparti nyaralás kapcsán álmodik az ember: fantasztikusan apró szemű, fehér homok a tengerparton, valószínűtlenül kék, tiszta, melegvizű tenger, csodálatos sziklák, finom ételek, éjszakai élet, napsütés. Phi Phi-n összefutottunk a Melindával, illetve más szingapúri cserediákokkal, úgyhogy nagyon kellemes volt a társaság.


Phi-Phi két szigetből áll, az egyiken (Phi Phi Don) vannak a szállások és minden egyéb, a másik, kisebb, pedig Phi Phi Leh, ahova csak napközben lehet áthajókázni, viszont itt van az egyik legszebb öböl, amit valaha láttam.


A hajóút is kellemes volt, hatalmas sziklák mellett haladtunk el. Csak a csónak motorja ne lett volna olyan hangos. Így egymást is alig hallottuk.

A 2004-es cunami rombolása gyakorlatilag már nem nagyon észrevehető, teljesen visszatért az élet, már csak néhány helyen van építkezés. De azt azért nem sikerült elérni, hogy most ne olyan ázsiai stílusban, össze-vissza történjen az újjáépítés. Szerintem jó, ha az épületek 10%-ának van építési engedélye.


Az egyik nap kajakokat béreltünk, és elmentünk egy relatíve rejtettebb öbölbe, ami pont olyan jó volt, mint Phi-Phi Leh, csak kicsiben. Ott ültünk a vízben, a homokos tengerparton, körülöttünk halacskák úszkáltak, mögöttünk a sziklák és a dzsungel volt, előttünk pedig a nyílt óceán. A Melindának teljesen igaza volt, amikor azt mondta: „Tudsz ennél szebbet, jobbat elképzelni?” Hát, nem nagyon.


Három-négy nap után továbbutaztunk Bangkok-ba, mert onnan ment a repülő Burmába. Itt csak egy napom volt várost nézni, de azért a legfontosabb részeket láttam. Nekem a királyi palota tetszett a legjobban, olyan, mint egy hatalmas ékszerdoboz. Tele van csillogó-villogó, arannyal és színes mozaikokkal kirakott templomokkal, gazdagon díszített épületekkel.


Volt a környéken egy hatalmas fekvő Buddha is (ilyenből lesz még pár Burmában), kb 45 méter hosszú és 15 méter magas. A talpa gyöngyház-berakásos képekkel van díszítve.


Mivel épp megszomjaztam, gondoltam iszok valamit. Hát, ezt a zacskós Fantát kaptam:

Ez aztán nagyon „budget”. A zacsiba raknak egy kis jeget, betöltik az üvegből a Fantát, kapsz egy szívószálat, azt mehetsz. Minek itt poharakkal vacakolni. :)

Bangkok-ot azért nem lehet a folyók és csatornák szövevényes hálózata nélkül említeni, és tényleg, rengeteg hajó jár itt fel-le. Vannak pl. olyanok, amik mint egy busz közlekednek, csak éppen sokkal több embert tudnak elszállítani. Ezek úgy kötnek ki egy-egy helyen, hogy jó, ha 10 másodperced van felszállni, aztán már megy is tovább. Profi vezetőik vannak.


1 hét: 50e Ft
Repülőjegy: kb. 15e Ft

Burma (Myanmar)

Burma egy szegény, furcsa ország. Katonai diktatúra vezeti, és csak az elmúlt egy-két évben kezdték el beengedni a túristákat. Rájöttek, hogy jó pénzt jelentünk. Valóban, ott egy kormányhivatalnok keresete havi 2-3 ezer forint, a diplomások pedig 10e Ft-ot kapnak, az már egy nagyon jó fizetés. El tudjátok képzelni ezek után, hogy mekkora lehet a korrupció. Burma valaha brit gyarmat volt, viszont a katonai vezetés kb. 25 éve úgy döntött, hogy áttérnek a jobboldali közlekedésre. Viszont a legtöbb kocsi öregebb, mint 25 év, vagy a környező országokból csempészték be, ahol balos közlekedés van, így szinte minden járműben jobb oldalon van a kormány is! Ezért amikor pl. előzni akarnak, akkor szinte teljesen kihúzódnak a másik sávba, mielőtt bármit is látnának. Az hogy veszélyes, az nem kifejezés. :) Ja, és úgy mellékesen a buszoknak sem a járda felőli oldalán van az ajtaja.

Végül is mi kell egy autóhoz: karosszéria, kerekek, kormány, motor, benzin. Nos, itt sokban más nincs is. :) Ezt a traktort még aktívan használják!


Yangonban (vagy Rangoon) egy napot töltöttünk, azalatt a legfontosabb nevezetességeket megnéztük. Itt található az egyik legfontosabb buddhista szentély, a Shwedagon pagoda. 98 méter magas, és a tetejét mintegy 5000 gyémánt és 2500 rubin díszíti, a közepén egy 15 grammos gyémánttal.

A központi pagoda körül rengeteg díszes, kisebb templom található.


Egyébként az elmúlt években a kormány az országban található legtöbb turista látványosságot nagyon szépen felújíttatta, igaz kényszermunkával.

Másnap az utunk az arany sziklához vezetett, ami csak 150 kilométerre, vagyis 4,5 órányi buszozásra volt. Mint az átlagsebességből láthatjátok, erre még egészen jó utak voltak. :) Az arany szikla egy hegy tetején van, ahova egy 45 perces teherautó-platón való utazással lehet felérni. A platóhoz képest egy szardíniás doboz maga a business-class.

Amikor én az elején leültem, akkor széltében és kb. előrefele is két-két, helyi embernek elégséges helyet foglaltam el, de mondták, hogy az úgy nem jó, húzzam csak össze magam. Egy sorba kb. 6 embert ültettek, és a padsorok közötti távolság nem volt több 50 centinél. Ezek után a hetes buszra egy szavam se lesz. :)

Az arany sziklának az a nevezetessége, hogy állítólag egy, a stupában precízen elhelyezett Buddha-hajszál tartja egyensúlyban, és így nem gurul le.

Természetesen mint minden buddhista templomban, le kell venned a cipődet, mezítláb kell járkálni, totál piszkos lesz a lábad, és persze itt is árusok hada veszi körbe a szentélyt. Telefon általában csak 1-2 van egy faluban, és azokat profi telefonos kisasszonyok üzemeltetik. Átveszik a családnak érkező üzeneteket, és tárcsáznak is helyetted!


Bago-ban szintén sok buddhista szentély van, többek közt az egyik legnagyobb fekvő Buddha, és a legnagyobb pagoda.

Itt a mi túravezetőnk megkorrumpálta a bejáratnál felvigyázó katonákat, így 8 dollárt tudtuk spórolni. Ők meg megkapták az egyheti keresetüknek megfelelő pénzt, 400 forintot.
Voltunk a piacon is, de hát ott elég kemény szagok voltak. Aki éhes, az menjen oda, rögtön elmúlik az étvágya. A szárított hal nagyon-nagyon büdös! A piac mellett volt egy ún. fa- és bambusz gyalogoshíd is, de mikor rámentem, öt lépés után úgy recsegett, ropogott, hogy kételkedtem benne, hogy elbír-e, és hirtelen egy Indiana Jones film jutott eszembe, ahol a kisgyerek még simán átsétál, majd a főszereplő alatt leszakad a híd.



Oh, nagypapa, ismerős a bicikli? ;)

Utunk észak felé folytatódott, az Inle tóhoz mentünk. A buszút csak 15 óra volt, de ez az 500 kilométeres távolság fényében még elfogadható volt. Viszont a tóhoz az országos 4-es számúnak mondott, szerpentines földúton kellett 150 km-t menni, ami azért volt kellemetlen, mert itt az éjszaka közepén folyamatosan a kb. 10 km/h-val cammogó 25 tonnás teherautókat kellett kerülgetni, persze úgy, hogy a legbuckásabb részen előztünk. Alvás kizárva, nyelvharapás biztos. Mivel hegyek közé kerültünk, hideg is lett, reggel kb. 5 fok volt. Én egy szál nyári pulóvert vittem magammal, ami az ablak nélküli taxiban már kicsit felelőtlennek bizonyult. Még jó, hogy a Kati egy sálat tudott nélkülözni.

A tóra csak egy napunk volt, így hát nem aludtunk, hanem két szlovénnel egyetemben csónakba szálltunk. A táj gyönyörű volt, kb. mint a velencei tó, csak a környéken magasabb hegyekkel.


A csónakok, meg a sajátos evezési stílus tényleg helyi specialitás:


A házak a víz fölött, cölöpökön állnak. Talán Velence lehetett ilyen valaha az ókorban, amikor még csak halászok laktak ott.



Az egész napos programban benne volt, hogy bemutatták a helyi mesterségeket, az ezüst-művest, a kovácsot, a szövőt, a dohánysodrót. Szerintem a 12 évesek itt már nem számítanak gyereknek, tökéletesen tudnak dolgozni, szerintem már nem is járnak iskolába (ha egyáltalán jártak valaha).

Mint látható, a lányok/nők az arcukra valamilyen barna, földes port kennek. Ez a helyi smink, és a nap ellen is véd.

Úgy gondoltuk, hogy az Inle tótól Mandalayba, a régi fővárosba vonattal megyünk. Ki is mentünk nyolcra az állomásra, ahol mondták, hogy hát egy kicsit késik a vonat, de 9-re itt lesz. Kilenckor azt mondták, hogy 10-re jön. 10-kor meg azt, hogy fél 11. Végül 11-kor megérkezett a vonat, de arra meg nem tudtunk jegyet venni, mert az egyik kocsi lerobbant, és azt ki kellett cserélniük. De a vonat maga is elég rémisztő volt.

A „rendes” osztályon (ordinary class) utaztak a helyiek. Ezt kb. úgy kell elképzelni, mint a 47-es villamos középső, fapados kocsija, ablakok nélkül, és kb. félméteres magasságig megpakolva terménnyel, csirkékkel, és minden földi jóval, amit a helyiek szállíthatnak a faluból a városba. Az első osztály viszont kellemesen üres volt, de üvegablak itt sem járt. Valahogy az errefelé nem divat.

Vonattal a 150 km-es út kb. 9 óra lett volna, de a 20km-en elszenvedett 3 órás késést alapul véve inkább lemondtunk erről az utazási lehetőségről. Helyette pick-up –pal mentünk, ami csak 7 óráig tartott.

Mi ott hátul, a platón ültünk, kb. törökülésben, mert azért a lábaink alatt, az ülés magasságáig itt is rizs volt. Ez volt az a szerpentines, nagyon poros szakasz, amit most már a szabad levegőn utazva, a porból mélyeket szippantva élvezhettünk.

A végén kicsit recsegett a homok a fogam alatt, fél óráig pucoltam a fülemet, és fekete volt a taknyom. De azt hiszem remekül eltaláltam, hogy milyen színű ruhát kell aznapra felvenni. Csak a kalapom sárgult meg egy kicsit.


Először Mandalay környékét utaztuk be, mert itt egy 15 km-es sugarú körön belül három korábbi királyi város is van. Az egyik helyen volt egy gyönyörű faragványokkal díszített, fából készült kolostor, és egy ferde torony, amire fel lehetett menni, de ezt nem tudom, hogy milyen statikus hagyhatta jóvá, mert az épület alul félbe volt repedve, és már 10 centit elcsúszott. Errefelé sok a földrengés.


Mandalayban biciklit béreltünk, így láttunk sok-sok templomot, Buddha szobrot, meg a palotát. A palota a város közepén fekszik, egy 800x800 méteres, négyzet alakú területen, vizesárokkal és nagy fallal körbevéve. A katonák zöldséges kertjei a régi, nagy fal tövében elég érdekesen festettek, de ezt természetesen tilos volt lefotózni.


Itt néhány király azzal múlatta az időt, hogy egy szent könyv összes oldalát kőbe vésette, ezeknek kis „házacskákat” építtetett (összesen 730-at), és persze középre még egy nagyobb pagodát rakatott. De jól nézett ki.


Másnap végre elérkezett a kényelem kora! Mandalayból Bagan-ba hajóval mentünk, mint általában a legtöbb turista. Ez rendkívül kellemes, és kényelmes módja az utazásnak, gyakorlatilag ez a legjobb az országban. Erre a kormány is rájött, úgyhogy a tavalyi 16 dolláros árak már 25 dollárra emelkedtek. :)


Baganban az első nap hasmenésem volt, úgyhogy otthon pihentem, illetve a vécén ültem. De szerencsére itt nem siettünk sehova, úgyhogy ez még belefért. Bagan egyébként a templomok földje, több mint 4000 kisebb-nagyobb pagodát számoltak itt össze, mindegyik egy 300 éves periódusban épült.


Egy 16 órás buszút után december 24.-én már Yangonban, a város legdrágább éttermében, egy 20 emeletes ház tetején ünnepeltük a karácsonyt, ami még így is olcsóbb volt, mint otthon egy harmadosztályú étterem.

2 hét: 45e Ft
Repülőjegy: 55e Ft


Indonézia (Jáva)

Miután 25.-én Szingapúrban kipakolunk, mostunk és újra bepakoltunk, Jakartába mentünk. Jakartának gyakorlatilag két arca van, az egyik a nyomornegyed, a másik pedig egy modern nagyváros képét mutatja. Ha az egyikben vagy, el sem hiszed, hogy a másik is itt van két-három kilométerre.

Mindenesetre itt az összes néznivaló 1 nap alatt abszolválható volt, úgyhogy tovább vonatoztunk Yogyakartá-ba. A vonat nagyon kényelmes volt, volt TV, ahol valami film, majd Mr. Bean ment, és itt az ülések forgathatók, azaz mielőtt elindul a vonat, a személyzet az összes széket a menetirányba forgatja.


Yogyakarta környékén két, a világörökség részét képező templom van, a Borobodur és Prambanan. Borobodur olyan nagy, hogy nem is bírtam lefotózni, de aztán szerencsére egy másik helyen megtaláltam a makettjét. :)

Az egész világon itt vannak szerintem a legtrükkösebb és legrámenősebb árusok. Csináltak például egy hamis „Kijárat” táblát, amivel egy piac-szerű, boltokkal teletűzdelt labirintusba irányítják az embereket, amin belül cikk-cakkban megy az út. Nincs menekvés, végig kell nézni az összes boltot. Nekem 10 percig tartott kikeveredni, pedig nem álltam meg vásárolni sehol sem.
Itt van még a környéken a Merapi, egy eléggé aktív vulkán, de sajnos felhős volt az idő, úgyhogy ezt nem láttuk.

Prambanan a másik híres templom, szintén a világörökség része. A környéken fél éve volt egy földrengés, úgyhogy a központi templomon kívül, amit gyorsan restauráltak, minden egyéb csak egy kőhalom. Remélhetőleg a borsos belépőkből ezekre is költenek majd.


Yogyakarta környékén egyébként nagyon jó áron adják az ezüst ékszereket és evőeszközöket, úgyhogy itt érdemes vásárolni. Alkudni, mint mindig, kötelező!


Bali

Balira december 31.-én egy belföldi járattal repültünk, de nem fogadott minket túl jó idő. Gyorsan szereztünk egy szállást, aztán úgy döntöttünk, hogy autóba ülünk, és megnézzük a környéket. Láttuk a gyönyörűen művelt teraszos rizsföldeket, néhány templomot, de a nap fénypontja számomra biztosan a melegvizes fürdővel egybekötött masszázs volt! Itt gyengéden masszíroztak, valamilyen kellemes illatú, olajos kencével, egy egész órán át, miközben kellemes, halk muzsika szólt, és az egész nagyon megnyugtató volt. A masszázs után joghurttal lemostak, majd a melegvizes kádban, ahol rózsaszirmok úszkáltak körülöttem, lehetett ücsörögni még egy fél órát. Az új évre teljesen újjászülettem.


A szilveszter eléggé rendhagyó volt, sörrel és jégkrémmel koccintottunk a tengerparton, de hát annyi baj legyen.

Másodikán vulkánnézőbe mentünk. A vulkán tényleg lenyűgöző volt, egy nagy kráteren belül volt egy kisebb vulkán és egy vulkáni tó. Az is teljesen jól látszik, hogy nem is olyan rég merrefelé folyt le a láva a kitörés után. A vulkáni talaj rendkívül termékeny, úgyhogy egy-két helyen már láttunk kiskerteket is.


A nap végére még egy helyi gyógyvizes fürdőzést hagytunk. Itt épp 3 méter magasról folyik rám a víz. Ez is egy elég kellemes masszázs. :)


Másnap végre javult egy kicsit az idő, habár még mindig elég nagy szél fújt, úgyhogy mehettem a szörftanfolyamra! Az oktató nagyon kedves volt, és már fél óra gyakorlás után rá tudtam állni a deszkára, de persze ekkor még a srácnak segítenie kellett, hogy jól kapjam el a hullámot. Persze ez nem mindig sikerült, sok sós vizet kiittam a tengerből, de én élveztem a dolgot. Itt legalább nem lesznek kék-lila foltok az emberen, mint a snowboard-nál. Habár a tenyeremről és a térdemről a deszka leszedte egy kissé a bőrt, míg küzdöttem a hullámokkal.


Negyedikén Lombokra, a szomszéd szigetre mentünk át egy komphajóval. A naplemente valami fantasztikus volt, olyan színekkel, hogy azt nagyon nehéz fényképpel visszaadni. A tenger nyugodt volt, halászhajók igyekeztek a part felé… egyszerűen jó volt ott ülni és nézni.


Másnap csónakkal a Gili szigetekre mentünk, ahol életemben először búvárkodtam. Illetve azt a dolgot csináltam, mikor a víz tetején lebegsz, van rajtad egy szemüveg, a szádban egy pipa, és a lábadon uszonyok. Angolul snorkeling. Egy korallzátony felett voltam, és az a rengeteg színes hal, ami ott úszkált körülöttem, meg ahogy a korallok zizegtek a vízben, lenyűgöző volt. Fényképpel ezt nem is lehet visszaadni rendesen, de még amit a Discovery Channel-en látni, az sem az igazi, mert nem látod, ahogy kíváncsian körbevesznek a halak, és fickándoznak, játszanak körülötted.


Ezután az utolsó pár napra még visszatértünk Bali-ra, ismét szörföztem egy kicsit, és kellemesen kipihentem magam, hogy legyen erőm az új félévben is.


2 hét: 100e Ft
Repülőjegy: 25e Ft

Gabi