Itt a vége…

Május 15.-én, kedden reggel megérkeztem Magyarországra, itthon vagyok. De az utolsó egy hét sem telt unalmasan.
Ötödikén, szombaton búcsúvacsorát tartottunk néhány cserediákkal, aztán bementünk a Clarke Quay-re, a Crazy Elephant bárba, hogy igyunk még egy-két sört, és hallgassunk egy kis jazz zenét.


Az a kereszt alakú a Clarke Quay, ahol sok-sok bár meg klub van, többek közt az Attica is. Itt kezdetben az Attilával, aztán egy kínai lánnyal, See Mei Ling-gel még egyszer egy nagyot buliztam.


Hétfő este a Jade-ékkel vacsoráztam, és megkaptam tőlük az Operaház fantomjá-t VCD-n. Még aznap este meg akartam nézni a filmet, és végül meg is néztem, de éreztem hogy nem vagyok teljesen rendben. Másnap reggel aztán torokfájással, lázasan ébredtem. Szerencsére egy-két Algopyrinnel sikerült stabilizálni a helyzetemet. Ez azért folt fontos, mert aznap a Nikki jött hozzám látogatóba. Épp a közelben volt állásinterjúja, de szegény elég rossz állapotban volt. Az első cég, akinél próbálkozott, már felvette volna, de végül nem tudták elintézni a papírmunkát a Munkaügyi Minisztériumban. Míg várt az első cégre, a második ajánlatra nem-et kellett mondania. A harmadik helyen pedig, ahol épp aznap volt intejún, a cégvezető nem akarta alkalmazni, mondván, hogy nincs kellő tapasztalata. Valójában azonban a volt főnöke kavart be, ugyanis ez a cég felhívta őt, és ő sok-sok rosszat mondott a Nikkiről. Tehát a Nikki nagyon ramaty állapotban volt, egész nap vígasztaltam.

Este a Jade-del mentem moziba, megnéztük a Pókember 3-at. A film jó volt, de szerintem nem volt különleges. Pedig a szingapúri mozik nagyon nyomatták, mindenhol több teremben is vetítették, és az első héten valóban mindenhol telt ház volt. De szerintem az egész film 3-4 hét alatt teljesen le fog csengeni.
Szóval a moziba már lázasan, kábán mentem, de a Jade hozott nekem lázmérőt,meg Panadol-t, ami nagyon hamar lenyomta a lázamat, fél óra múlva már jól voltam. A film után még elmentem hozzájuk, hogy megvegyük a vonatjegyeket az európai körútjukra. Ugyanis a Jade és még két lány május 30-án érkezik Pestre, és utána még egy hetet együtt fogok tölteni velük.


Jobbról balra: Celeste, Jade, én, és Serena.

Szerdán egy tengeri sport táborba mentem volna, ahol lett volna szörfözés, vitorlázás, búvárkodás meg még sok minden más, de reggel ismét lázzal, és egy erős torokfájással ébredtem, úgyhogy aznap tábor helyett csak a dokihoz mentem. Kaptam antibiotikumot, meg sok-sok gyógyszert, jó drágán. Ehhez még hozzájött az is, hogy a tábor díját is csak 25%-ban térítették vissza, úgyhogy kb. 10 000 Ft-ot bebuktam. De legalább volt időm elvégezni az utolsó simításokat a diplomamunkámon. Este viszont nem hagyhattam ki a búcsúvacsorát, amit a Jade és barátai szerveztek, az én és egy másik srác tiszteletére. Egy elegáns étterembe mentünk, ahol büfé-jellegű vacsora volt, mindenki annyit ehetett, amennyit akart. Sajnos most én voltam a legrosszabb evő, de azért nagy unszolásra életemben először kipróbáltam a homárt meg a polipot. Habár először nagyon-nagyon ijesztően néztek ki, a homár olyan volt, mit egy kis Alien, de szerencsére az csak a páncélja volt, azt nem kellett megenni. :)

Csütörtökre nem maradt más dolgom, mint a Christie-vel ebédelni. Ő volt az a lány, aki tavaly mikor megérkeztem, várt rám a reptéren. A mostani félévben sajnos annyira elfoglalt volt, hogy nem nagyon tudtunk találkozni, de így a vizsgaidőszak végével neki is egy kicsit több szabad ideje maradt.


Elmondta, hogy amikor kiválasztotta az én nevemet az érkező cserediákok listájáról, még azt hitte, hogy majd egy török lányra fog várni a reptéren. A gépem ugyanis Isztambulból jött, a nevemre meg azt hitte, hogy az lánynév. :) Így hát kicsit meglepődött, amikor egy jóképű fiatalember mosolygott rá a váróteremben. :)

Pénteken még egyszer bejártam a várost, csináltam egy-két fotót. Itt épp most épül a gigászi óriáskerék:


Itt látható az Esplanade, a két hatalmas előadóterem jellegzetes teteje.


Előtérben a Suntec irodaházak és a bevásárlóközpont, mögötte pedig az East Coast:


A híres Dbl O bejárata, ahol szerda éjszakáink nagy részét töltöttük, a Ladies’ Night keretében:


Ez pedig az Orchard Road egyik bevásárlóközpontja a sok közül, a Takashimaya, ahol rengeteg drága cuccot lehet kapni.


Itt találkoztam este a Jade-del, ugyanis a Dóri visszajött Vietnámból a barátjával egy pár napra, és arról volt szó, hogy az egész társaság együtt vacsorázik. Ő azonban otthon hagyta a telefonját, mi meg a Jade-del éhesek voltunk, úgyhogy beültünk egy Sushi étterembe, ahol életemben először megkóstoltam a sushi-t.



Finom, finom, de azért nem az igazi, szerintem túl nagy. Alig fért be a számba, alig bírtam megrágni. :)


Mivel ekkor még mindig semmi hír nem volt a Dóriékról, úgy döntöttünk, hogy sétálunk egy kicsit, lemozogjuk a vacsorát. Így jutottunk el a Fort Canning park egy csendes, romantikus és félhomályos padjára, ahonnan aztán hajnali kettőig fel sem álltunk. ;)


De akkor is csak egy rövid időre mondtunk egymásnak búcsút, ugyanis másnap reggel az állatkertbe mentünk!


Az állatkert egyáltalán nem olyan, mint amilyeneket Európában lát az ember, nincsenek rácsok, sok helyütt az állatok szabadon mozognak. Vannak persze hagyományos egzotikus állatok, mint pl. az oroszlán, a zsiráf vagy a majmok, de vannak olyan óriási érdeklődést kiváltó állatok is, mint a tehén, a kecske vagy a ló! Na persze az itteni városi gyerekek tényleg ritkán látnak ilyet! :)


Itt van a földön a második legnagyobb teknősfaj egy példánya is! Az életnagyságú szobron jól látszik, hogy valójában mekkora.


Az egész állatkert a sziget közepén, egy természetvédelmi területen található, körülötte egy nagy tó van. Az egész lehetne akár egy kastélypark része is…


A kedves közönség nem csak az állatokat tekintheti meg, hanem vannak show-k is, ahol az emberek egy nagy arénában ülve nézik meg, hogy milyen ügyesek is ezek az állatok. Itt például egy 200 kilós texasi bennszülött versenyez egy borneói orángutánnal kókuszhámozás terén. :) Nem meglepő módon az orángután nyert.


Este még hivatalosak voltunk egy vacsorára. Az egyik barátom, Chris hívott meg minket, aki az előző félében Szingapúrban tanult, majd áprilisban visszajött a barátnőjéhez, meg hogy egy másfél éves tréningprogramon vegyen részt. Azóta annyira el van foglalva, hogy még nem is tudtunk találkozni, de most végre ráért főzőcskézni egy kicsit.
A vacsora után a gyilkosos játékot játszottuk, ahol ugye az a történet, hogy van egy gyilkos, aki este meggyilkol valakit. Ezután jön a doktor, és választ valakit, akit szerinte a gyilkos megölt, és azt meggyógyítja. Ha a doktor rosszul tippelt, akkor a kiszemelt áldozat meghal. Másnap mindenki felkel, és a játékosok megvitatják, hogy ki lehet a gyilkos, és a végén valóságsósan kiszavaznak valakit. :)
Namost az egyik játékban már csak négyen voltunk benn, és én voltam a doktor. Az előző körben a Jade is gyanúsított volt, mire azt mondta, hogy ő nem lehet a gyilkos, mert akkor első körben rögtön engem nyírt volna ki, és akkor nem gyanakodhatna rá senki. :) Okos. Namost este nyugovóra tértünk, és ugye nekem kellett választani, hogy kit is gyógyítsak meg. Én nagyon sokat gondolkoztam, aztán annyira nem tudtam választani, hogy végül magam mellett döntöttem. És láss csodát, jó döntést hoztam, életben maradtam! Mikor ez kiderült, majd meg szakadtam a nevetéstől! Rögtön tudtam, hogy a Jade a gyilkos! A többiek meg nem értették, hogy miért nevetek, nem tudták, hogy én vagyok a doki. :) Végül aztán sikeresen kiszavaztuk a Jade-et, de később egész este ezen nevettünk.

Vasárnapra nem maradt más hátra, össze kellett pakolni a cuccokat, még egyszer ki kellett mosni mindent. Végül aztán annyi papírt, meg könyvet raktam be a bőröndbe, hogy 28 kilós lett, később majd meg szakadtam, mire körbecipeltem a városon.


Estére még egy búcsú-mozizás volt tervbe véve. Az európai úniós filmfesztivál keretében aznap este épp a „Csak szex és más semmi” című filmet vetítették, úgyhogy elvittem a Jade-et. A moziban összefutottunk egy csomó magyarral is, úgyhogy még el is tudtam búcsúzni mindenkitől, mielőtt eljöttem.

A film után még kettesben kisétáltunk Sentosa-ra, és az egész éjszakát ott töltöttük. Csak reggel hatkor, az első busszal mentünk haza, addig a tengerparton üldögéltünk, néztük a város fényeit… Másnap azonban hétfő volt, tehát neki dolgoznia kellett, nekem meg ki kellett költöznöm a koleszből. Én hétkor feküdtem le, és kilenckor terveztem kelni, de csak fél 11-kor sikerült kimászni az ágyból. A Jade is hasonló cipőben járt, csak fél 12-re ért be, de szerencsére ő egyébként is csak 11-re szokott bejárni, úgyhogy senkinek nem tűnt fel, hogy egy kicsit késett. :)
Én viszont aznap olyan voltam, mint a mérgezett egér: 12-ig ki kellett költöznöm, a kézpoggyászt még össze kellett raknom, a cuccaimat át kellett vinnem a Nikkihez, neki pedig 2-kor állásinterjúja volt, tehát nem mehettem túl későn. A pakolásig rendbe is volt a dolog, de mire a nagy táskát felszenvedtem a főbejáratig, már tökig vizes voltam, és nem azért, mert esett az eső. :) Nagy nehezen sikerült is taxit fogni, és így fél 1-re átértem a Nikkihez. És ekkor követtem el a végzetes hibát: kiszálláskor nem számoltam meg a csomagjaimat! A laptoptáska, benne a laptoppal, a taxiban maradt!
Mindez viszont csak két órával később derült ki, addig sikeresen elintéztem, hogy a Nikki ne tudjon kikísérni a reptérre. Az a lakás, ahol ő lakik, az a „volt” barátjáé, és az a pasi még mindig úgy gondolja, hogy együtt vannak. Egy körül a Nikki elment letusolni, én pedig vártam a pizzafutárt, hogy hozza az ebédet. Egyszer csak csörgött a telefon. Habár a Nikki megmondta, hogy ne vegyem fel semmiképp se, én azt hittem, hogy a futár az, és be akartam neki vinni a fürdőszobába a telefont. Viszont az olyan, hogy ha kiveszi az ember a hordozható készüléket a tartóból, akkor az olyan, mintha felvette volna a telefont. Így hát beleszóltam:
-Halló!
Erre egy férfi hang válaszolt, kérdezvén, hogy én ki vagyok. Mondom, én a Gábor vagyok. Erre ő meg mondja, hogy ő a Manish, a Nikki pasija, a lakás tulajdonosa. Kéri, hogy adjam a Nikkit. Mondom nem tudom, mert épp fürdik… :)
Na, ez a Manish elég elfoglalt ember, a HP regionális igazgatója, de aznap valamiért már négykor otthon volt. :)


Szóval kettőkor kiderült, hogy a laptop a taxiban maradt. A taxitársaságot sikerült ugyan felhívni, és megígérték, hogy szólnak a sofőröknek, az viszont nekem túl lassú lett volna, hisz aznap este már ment a gépem. Így muszáj volt kinyomoznom, hogy mi is volt annak a taxinak a rendszáma, amelyikkel utaztam. Utam a kollégiumhoz vezetett vissza, ahol rövid tanácskozás után azt mondták, ők nem férhetnek hozzá a biztonsági kamera felvételeihez. Azt javasolták, hogy először menjek el a rendőrségre, jelentsem be az esetet, majd utána forduljak az egyetemi biztonsági őrökhöz. Így is tettem, de eléggé aggódtam, mivel nem voltam róla meggyőződve, hogy egyáltalán létezik az a felvétel, ami alapján a taxit meg lehet találni. Végül a Campus Security nagyon segítőkész volt, öt perc alatt megmondták a rendszámot, és még azt is megkérdezték, hogy kérek-e egy fotót a taxi sofőrjéről! :)
Hatkor ismét a laptopom boldog tulajdonosa voltam!


Ezután még találkoztam a Jade-del, és elbúcsúztam tőle, majd a Nikkiéknél vacsoráztam. Még egy kicsit átrendeztem a bőröndöt, hogy ne legyen olyan nehéz, letusoltam, aztán fogtunk egy taxit, hogy ki tudjak menni a reptérre. Még épp időben érkeztem, a gép indulása előtt egy órával, és nem is kellet sorba állnom a becsekkoláskor. A Changi Airport, Szingapúr reptere tényleg nagyon hatékony.
Végül 11 órakor, nagyon fájó szívvel, könnyek között mondtam búcsút Szingapúrnak… Vajon örökre?


Gabi

(Nem) készülés a vizsgákra

Készüljetek fel lélekben, most sokat kell olvasni, és kevés kép lesz. Hja, ki ér rá kattogtatni a fényképezőgépet vizsgaidőszakban?

Miután visszajöttünk Borneóról, jó kisfiú módjára elkezdtem tanulni, de még elég sok időm volt az első vizsgáig, ami április 27-én volt. Így hát nem voltam rest, és keddtől kezdve minden nap rendszeresen lejártam a kondiba a Dórival. Ezeket a közös edzéseket nagyon élveztem, sokkal inspirálóbb mint egyedül emelgetni a súlyokat.

Ha jobban belegondolok, majdnem nem is voltam olyan jó kisfiú, majdnem elmentem a Nikkivel Manilába, meglátogatni a családot. Ő hétfőn délután indult, és hirtelen én is úgy döntöttem, hogy vele tartok. Már mindent összepakoltam, de gondoltam, hogy jobb, ha csütörtökre már most szerzek egy repülőjegyet visszafelé, mert ha a vizsgát lekésem, akkor fizethetem vissza az ösztöndíjat, az úgy pedig egy drága utazás lett volna. A gép 5-kor indult, és én a Katival 1-kor álltam neki jegyet keresni. Azonban minden tele volt! A május elseje miatt mindenki utazni akart, és nem volt egyetlen szabad hely sem Manilából Szingapúrba! Végül csak egy nagyon bonyolult kombinációt találtunk, ahol 2 repülővel kellett volna jönnöm, de mindkettő fapados volt, és ha nem várják meg egymást, akkor tutira bukom a vizsgát. Így hát végül nagyon fájó szívvel, de Szingapúrban maradtam.

Azonban itt sem voltam egyedül szerencsére, amikor nem tanultam, akkor vagy kondiztam, vagy a Dóri szobájában vendégeskedtem. Sőt, szerda este még partizni is elmentünk, végre a megszokott helyre, a Dbl O-ba. A Kati egyik barátnőjét, az Ágit vittem el estére, aki épp átutazóban volt Koreába, és itt töltött egy hetet. A Dbl O nekem sokkal jobban tetszik, mint a St. James. Ugyan itt fizetnünk kell, de sokkal több a lány! :)

Csütörtök napközben tanultam, aztán este természetesen mentünk kondiba a Dórival, és még két részt megnéztünk a Született feleségekből is!

Péntek reggel a Supply Chain Management vizsgával nyitottam a napot, ahol is két elemi matematika feladatot kellett kidolgozni, illetve egy esettanulmányhoz kapcsolódóan volt három kérdés. Ráadásul a harmadiknak semmi köze nem volt a tárgyban tanultakhoz, arra kérdezett rá, hogy miért teljesít rosszul a cég pénzügyileg, ha ilyen szuper logisztikai folyamatai vannak. Ennek kapcsán pedig a cég mérlegét és eredménykimutatását kellett elemezni. Jó, jó, Business School, de nekem iszonyat mázlim volt, hogy épp ezt tanultam tavaly a BME-n. Egyébként felkészülés gyanánt bőven elég volt az esettanulmányt elolvasni, a könyv egyik fejezetét átnézni, és a korábbi évek vizsgapéldáit megoldani.

Este magyar vacsorára mentünk a Jade-del, az Attilával és a Danival. A fiúk egy ideje már itt dolgoznak Szingapúrban, és nagyon hiányzik nekik a magyar konyha! Ezért is lettünk nagyon lelkesek, hogy láttuk, az egyik étterem magyar estet szervez, ahol ráadásul magyar borokat lehet kortyolgatni a büfé jellegű vacsora mellé. A szalámijuk és a pörköltjük egészen kiváló volt, nem is beszélve a tepertős pogácsáról, amihez remekül passzolt az aznap esti kékfrankos. Ugyan 40 dollárt fizettünk (5000 Ft), de szerintem megérte, nagyon belaktunk.

A szombati (ápr. 28.) vizsga lazább volt, ugyanis ott előre tudtuk, hogy teljesen felesleges készülni! Az óra maga az Information Systems Consulting (IT tanácsadás) világába adott bepillantást, így a vizsgán is az volt a feladat, hogy kaptunk két rövid esettanulmányt, és ezekhez kapcsolódóan kellett esszékérdésekre válaszolni. Így a vizsga a valós életet szimulálta, ahol nem tudod, hogy mi vár rád, csak kapsz egy feladatot, és azt gyorsan, IQ-ból meg kell tudnod oldani. Az egyik esethez a tavalyi E-Commerce Business Models tárgy keretében megszerzett tudás kellett, a másikhoz meg a Case Studies in Enterprise Systems. Szóval amit idén tanultunk, az nem kellett a vizsgára. :)

Ezek után elvileg tehát 5 napom lett volna, hogy az utolsó vizsgára készüljek, de ez nem akaródzott összejönni. Hétfőn reggel volt a Jade utolsó vizsgája, úgyhogy utána elmentünk moziba, megnéztük a Wild Hogs című filmet. (Ezt egyébként korábban a Dórival is megnéztem.) Nem tudom hogy otthon megy-e, de nagyon ajánlom, hogy nézzétek meg, nagyon vicces! Délután lefoglaltam a repülőjegyemet hazafelé (igen, nemsokára otthon leszek), majd a Dórival találkoztam. Mint láthatjátok, pont egymáshoz öltöztünk. :)



Öt órára gyorsan átszaladtam az Orchard road-ra, hagytam a Dórit shoppingolni, és a Nikkivel kávéztam egyet. Elmesélte a Manila-i útját, meg hogy nagyon nehezen tudott visszajönni Szingapúrba az előző napon, mivel május 1. miatt minden tele volt, és nem tudott helyet foglalni. Annak reményében, hogy valaki majd nem jön el, már korán reggel kiment a reptérre, de sajnos a gépre nem fért fel. Végül 12 óra várakozás után a Singapore Airlines-szal, a legdrágább légitársasággal tudott csak hazajönni, és persze hulla fáradt volt.

Nyolckor ismét találkoztam a Dórival, és egy nagy séta keretében még egyszer bejártuk a belvárost. Voltunk a Fullerton hotel (hat csillagos) WC-jében, és megetettük az akváriumban úszkáló halakat az ujjunkkal. Végül a Lau Pasat nevű foodcourt-on kötöttünk ki, ahol sok-sok árus árul különböző ételeket. Én maradtam a kedvenc Satay-m mellett (húsfalatkák fapálcikán grillezve, és valami mogyorós szósz), de a Dóri csak nehezen tudott választani. Hja, négy hónap nem elég, hogy az ember hozzászokjon az ázsiai ételekhez. De egy év már igen!
Vacsi után szaladtunk egy nagyot a busz után, de nem értük el, mert nem állt meg a megállóban. Láttuk, hogy még edzenünk kell! Úgyhogy egy rövid esti beszélgetés után nyugovóra tértünk, és másnap reggel közösen indítottuk a napot, a kondi teremben!

Edzés után rövid mosás következett, majd vittem ebédet a Dórinak, és nekiálltunk megcsinálni az angol-magyar fordításait. Ezeket még az otthoni egyetemének kell megírnia, ezek a házi feladatok a szakfordítói diplomához. Este hétkor vacsim (randim) volt az Arab streeten, de este még beugrottam a Dórihoz, hogy megnézzem mire jutott a pakolással, hogy áll a fordítással. Mióta elmentem, gyakorlatilag csak a csomagolással volt elfoglalva, már három nagy táskát megtöltött a ruháival, és még mindig nem volt kész mindennel! Az én bőröndömre is szüksége volt, hogy mindent el tudjon rakni. Ráadásul a vietnámi útjára is készült. Mivel annyi mindent szeretett volna magával vinni, hogy kb. leszakadt volna a válla, inkább divatbemutatót tartott, és én a ruhákat értékelve javaslatot tettem, hogy mit vigyen magával, és mit ne. A kozmetikai felszerelését pl. felére sikerült csökkentenünk, de aztán láttam, hogy két tusfürdőt még visszacsempészett. :)

Szerdán átcuccoltunk a Danihoz, mert a Dóri másnap már indult Vietnámba, és a szobát le kellett adnia. A sok-sok cuccal kb. úgy nézhettünk ki, mint a vásári vidámparkosok, vittük magunkkal a szőnyeget, a párnákat, egy lavórt és még a szemetesvödröt is (a 4 nagy táskát már nem is említem)! :) Ha arra jár egy rendőr, biztosan igazoltatott volna minket. Ebédre a Dóri sütött sütit a Dani lakásában, majd mivel előző este végig pakolt, lefeküdt egy kicsit aludni. Ezen időt kihasználva én pedig megírtam neki a maradék magyar-angol fordításokat, hogy az út előtt még azokat is le tudja adni. Ja, a tanára egyébként az a Balpataki Linda, aki az én gimis osztálytársam, az Ági nővére, és aki szintén az Eötvös-be járt, csak két évvel felettünk! :) Kicsi a világ.

Mivel nem volt rendes ebéd, ezért úgy gondoltuk, hogy legalább a Dóri utolsó szingapúri vacsoráját együtt töltjük. Azonban a Kati aznap nagyon belázasodott, 39,4 fokos láza volt, úgyhogy este elvittük a kórházba. A várakozási idő több, mint négy óra volt, és mivel épp felújítottak egy részt a kórházban, nekünk egy sátorban kellett üldögélni. Szerencsére vittem magammal a laptopot, így amíg vártunk, még megnéztük a Dórival az „A Lot Like Love” című filmet… Kettőkor aztán hazamentünk, mert már hulla fáradtak voltunk, és mondták, hogy benntartják a Katit estére. A Dóri még gyorsan írt egy email-t a pasijának, hogy hol találkozzanak Vietnamban, majd nyugovóra tértünk.

Másnap reggel hatkor aztán arra ébredt a Dóri, hogy a Kati írt neki egy SMS-t, hogy ki akarják már dobni a kórházból, mert már nincs olyan magas láza, és inkább gyógyuljon otthon. Csak azt nem értem, hogy miért nem tudtak mondjuk reggel nyolcig várni, miért volt ez olyan sürgős? Végül a Kati egyedül haza tudott taxizni, de láthatóan elég gyenge volt, így reggel még benéztünk hozzá.

Mivel a szerda esti búcsúvacsi elmaradt, ezért csütörtök délre tűztük ki a búcsúebédet. Az Atilla egy jó kis tésztázót mutatott nekünk a Bugis környékén. Addig segítettem a Dórinak vinni a hátizsákot, de éreztem, ha nem hagy egy-két cuccot Vietnámban, vagy nem pakol át a fiúja táskájába, akkor igen súlyos problémái lesznek. Hja, ahhoz, hogy egy hátizsákos turista divatosan tudjon öltözködni, és vonzó legyen, sok ruhát kell magával vinnie. Márpedig a Dóriról nem mondhatjuk, hogy ne lett volna mindig csinos. :) Győzködött is, hogy menjek én is Vietnámba, de úgy gondoltam nagyon fura lenne az, ha a jelenlegi pasija együtt sörözne a jövőbeli barátjával. ;) Kár, hogy már el kellett mennie, az utóbbi időben nagyon sok időt töltöttünk együtt, nagyon kellemes hangulatban. Most elég üresek lesznek a napjaim nélküle… De júliusban ő is jön haza Magyarországra!

Nem tudom feltűnt-e, de eddig még egy szó sem esett tanulásról. :) Csütörtökön kettőkor, a metrón hazafele menet álltam neki felkészülni az aznap este 7:30-kor esedékes vizsgára! Mondhatni last minute. :) Szerencsére a vizsgához elég volt kinyomtatni az órai előadás-fóliákat, és memorizálni, hogy mit mikor tanultunk. Az E-Government vizsgán ugyanis bármilyen jegyzetet vagy könyvet lehetett használni! Ráadásul furcsamód ez a vizsga arról szólt, hogy milyen gyorsan találod meg a kérdéses rövidítést a jegyzeteidben. Tehát fejben kellett szimulálni a Google-t, de az anyagot annyira nem kellett érteni. :)

Péntek délelőtt aztán a Nikkinél voltam ebédelni, meg elmentünk vásárolni…


…este pedig a Jade-del és barátaival voltam a kortárs művészetek múzeumában, ahol európai rézmetszeteket állítottak ki. A múzeum után még elmentünk egy kínai étterembe, ahol mindenféle ínyencséget próbálhattam ki, de a nevükre sajna már nem emlékszem.


Találós kérdés: hány évesek az asztalnál ülők? (Tipp: a képre kattintva az kinagyítható!)
Válasz: Mindenki 30, engem leszámítva!

Volt azonban egy desszert, a fehér kókusz-süti, ami enyhén kókuszos ízű, apró finomság volt, borsos áron. Egy olyan kis izé kb. egy magyar falat, de ők csak csipegettek belőle, mint a madarak. :)



Szóval így telnek az utolsó napjaim Szingapúrban. Rémes, hogy lassan már nekem is el kell kezdenem pakolni. Egy apró érdekesség, hogy mivel mindenki most költözik ki, a szemétledobó teljesen eldugult. Viszont valaki egy ébresztőórát is kidobott, ami most a mi emeletünknél rekedt meg, és folyamatosan csipog. :)

Gabi