A tökéletes piacgazdaság

… nem, nem, ez nem Szingapúr. Ez kérem szépen Indonézia! Itt az ár minden pillanatban a kereslet és a kínálat függvénye.

Ez vonatkozik a taxitól kezdve minden szolgáltatásra, és persze minden embernek is megvan az ára, így a korrupció is jelentős. De az elit az olajból jól él. Speciel azon a szigeten, ahova a hétvégén mentünk, nincs olaj, így elit se nagyon van.
Ezen a hétvégén már ki kellett hogy vegyem a szabadságomat. A múlt héten már annyit okosodtam, hogy hétfőn a lengyel srácok nagyon könnyen rá tudtak venni erre a kis kirándulásra. Végtére is ez volt az első alkalom, hogy Szingapúron kívül jártam.

Bintan szigete nincs messze, mindössze két óra hajóval. Az egész kirándulásban viszont a hajóút a legdrágább, kb 6000 Ft. Ez olyan tételekből jön össze, mint jegyár, jegykiállítási díj, kikötő-használati díj és extra üzemanyag felár. És persze van becsekkolás, beszállókártya, útlevél-ellenőrzés, röntgen, duty-free shop. Valamit elleshettek a repülőgép-társaságoktól. De a hajónk egész jó volt.
Mondjuk az üléstámla nem volt állítható, fülhallgatót sem osztogattak, nem volt vacsi, és sajnos stewardessek sem rohangáltak körbe-körbe. De viszont nem láttuk ezt sem:

(„Superman visszatér”) Pedig nagyon kecsegtető volt, így beszálláskor igyekeztünk a legjobb helyeket elfoglalni. Helyette nézhettünk indonéz szappanoperákat. Ott van egy csatorna, ami egész nap csak ezeket sugározza! Érdekes, nem tudok indonézül, a sztorit mégis tökéletesen értettem. Valahogy ez nemzetközi. :)

Megérkezéskor jött a vízumügyintézés. A vízum ott helyben megkapható, 10 USA dollárért. Tudtátok, hogy a dollárnak van szavatossági ideje? Az én tízesemet, amit 1990-ben bocsátottak ki, alig akarták elfogadni. Bevetettek mindent, hogy előcsaljanak egy másik bankjegyet, de nem hagytam magam. :) Végül nagy nehezen megadták a vízumot.
Egy félórás alkudozás és másfél óra zötykölődés után aztán nagy nehezen megérkeztünk a kiszemelt szálláshelyre, egy viszonylag elhagyatott partszakaszra.

Rögtön fürödtünk is egy jót a 25 fokos tengervízben, nagyon kellemes volt! Ezután elfoglaltuk a szállásunkat, vagy inkább a viskónkat. De legalább 180 fokos tengerparti panoráma volt, 2 méterre a tengertől!


Persze a fejlődés itt sem állhat meg, a legmodernebb épület már kétszintes volt! Ennek csak az volt a hátránya, hogy az ágy az emeleten volt, a villanykapcsoló pedig a földszinten. Tehát este lefeküdni nehéz volt.

Azért a fürdőszobát nem vitték túlzásba, lásd alább a WC-t és mellette a víztározó tartályt.

Dolgod végeztével a középen látható merőkével merhettél egy kis vizet a tartályból, és leöblíthetted dolgod végeztének eredményét. Volt egy zuhanyrózsa is a helységben, és a fürdővíz egyszerűen kifolyt hátul. Minek is ide csatornázás…

A királyi ágyat még meg sem említetem! A napi 1500 Ft-os díjban benne volt egy szúnyogháló is, sőt, a lyukakat ingyen adták hozzá!

Másnap hajókirándulásra mentünk egy közeli lakatlan szigetre. Tulajdonképpen lakatlan volt, csak helyi halászokkal találkoztunk, és délután meghozták a szingapúri turistákat. Mindegyiken mentőmellény volt. Hja, plusz 10000 Ft-ért naponta…

Ez alkalommal egész jól bekentem magam, csak a lábfejem égett le, méghozzá ott, ahol szandál volt rajtam. Ugyanis amikor a parton sétáltunk, akkor levettem a szandált, de azt a részét a lábamnak már nem kentem be. A nap meg persze szinte teljesen felülről sütött. Remélem szorgosan jegyzeteltek, és tanultok a hibáimból!

Miután visszatértünk, természetesen következett a kihagyhatatlan kókuszevés!

Érdekes módon a helyiek nem esznek kókuszt. Valamit tudhatnak. Ez a valami pedig az, hogy a kókusz nem Bounty-csoki ízű! Ez elég megrázó lehet mindazoknak (beleértve magamat is), akik még nem voltak trópusi szigeten, és nem próbálták.

Persze az egész hétvége a pihenésé volt, melynek elengedhetetlen kelléke a függőágy.

Nevével ellentétben azért alvásra csak korlátozottan alkalmas. De hát „ráérünk még aludni” jelszóval az estét inkább pókerezéssel és egyéb szerencsejátékok űzésével töltöttük. Azért egy holdfényes éjféli fürdőzést beiktattunk.

Vasárnap eleinte felhős volt az idő, ami nagy megkönnyebbülést jelentett a leégett hátú, kevésbé rutinos lengyeleknek, de aztán sajnos eleredt az eső. Ekkor derült ki, hogy a házak teteje inkább csak árnyékot nyújt, de nem véd az eső ellen. Úgy döntöttünk, hogy jobb, ha inkább a városban töltjük az időt, úgyhogy rendeltünk egy taxit.

A kilenc főnyi utas tejesítőképességének határáig űzte a minimum húsz éves csotrogányt, ami útközben egy rövid időre fel is adta a harcot. Így viszont volt időnk megcsodálni a jellegzetes vörös talajt, a jellegzetes (de nem vörös) motorosokat, és az egész jó minőségű utat.


Útközben beleszaladtunk egy nagyobb zuhéba is, ekkor készítettem a következő képet:

Látjátok hogy minden tök homályos, de az ablaktörlő körvonala jól kivehető? Nos, ez nem a kamerámon múlt, ugyanis az ablaktörlő egyáltalán nem működött. Tehát a sofőr is annyit látott, mint ti. Egy nagy homályt. Reszkessetek gyalogosok/motorosok!

A városban aztán első megállónk a KFC (Kentucky Fried Chicken gyorsétterem) volt, ahol végre ettünk egy jó nyugatit. :)

Indonéziában rendőrnek lenni jó, ugyanis nekik van a legjobb kocsijuk, a legszebb épületeik, a legjobb motorjaik.

Minden más rendkívül lepusztult.

Értendő ez a kikötőre is, de én azért örültem, hogy megérkeztünk.
Hazahajókáztunk, aztán még elugrottunk egy indiai étterembe, enni egy kis sajtos lepényt.

Szép volt, kellemesen kipihentük magunkat, de azért jó volt visszatérni a civilizációba.