Kuala Lumpur, és ami mögötte van

(Figyelem! Ez a bejegyzés a nyugalom megzavarására alkalmas menyiségű képet tartalmaz a Petronas-tornyokról. Csak erős idegzetűeknek!)

Mi voltunk az utolsók a cserediákok között, akik meglátogatták Kuala Lumpur-t (KL). Gyakorlatilag mindenki más már járt ott, vagy még a félév kezdete előtt, vagy csak egy hétvégére átugorva. Azonban a mi megközelítésünk teljesen más volt, ugyanis mi autót béreltünk, amit még senki nem csinált előttünk. Íme, a hét személyes Toyota:

Autót bérelni Johor Bahru-ban érdemes. Ez az a város, ami a maláj félsziget végén van, pont Szingapúrral szemben. Az összes szingapúri ide jár hétvégenként bevásárolni (a külföldi turisták meg ugye Szingapúrba mennek), mert itt az árak 15-20%-kal alacsonyabbak. Van egy nagyon érdekes szabály is azoknak, akik autóval érkeznek, ugyanis a benzintanknak legalább háromnegyedig tele kell lennie, amikor elhagyják Szingapúrt. Egy liter benzin ugyanis Malajziában 110 Ft! Ki ne akarna ezután ott tankolni. Aki kér egy kis benzint az írjon kommentet!

Szombaton tehát beszereztük az autót, majd nekivágtunk a 350 km-es útnak.
A városban még a maláj srác vezetett, ugyanis ott a forgalom erősen hasonlított az olaszországira, vagyis az index látszólag felesleges teher volt a kocsikon, és a motorosok is össze-vissza kacsáztak az autók között. Miután kiértünk az autópályára, átvettem a vezetést, és rögtön bekapcsoltam az ablaktörlőt...

Malajziában az autók ugyanúgy a bal oldalon mennek, mint Szingapúrban, tehát a kormány az autó jobb oldalán van. Ez viszont azzal jár, hogy az index-kapcsoló és az ablaktörlő pozícióját is felcserélték. Tehát amikor sávot akartam váltani, akkor mindig letöröltem az ablakot. :)
Az autópályát nagyon élveztem, mivel már sötétben vezettem, és nem volt nagy a forgalom. Ilyen olcsó benzinnel a tankban nem voltam rest nyomni a gázt. :) Összesen ha öten megelőztek minket Kuala Lumpurig. :) És végre a többiek is elmondhatták, hogy utaztak 160-nal. Ez volt a kocsi kilométeróráján a maximum, és tényleg ennyit is tudott maximum. Ja, a megengedett sebesség 120 km/h, és ezt a helyiek eléggé be is tartják.

Éjfél után érkeztünk KL-be, ami maga volt a rémálom. Ebben a városban az önkormányzat sikeresen felszámolta a szintbeli kereszteződések jelentős részét! Tehát amikor irányt akarsz változtatni, akkor mindig döntened kell, hogy lefelé vagy felfelé mész. Ha elvéted, a büntető kör legalább 15 perc, mert biztos, hogy egy autópályára keveredtél. Ezen felül az utcák 90%-a egyirányú. Ami kétirányú, az is inkább kétszer egyirányú. A kereszteződések 90%-ában nem lehet jobbra fordulni! Megfordulni (180 fokban) meg aztán végképp nem lehet. Így furcsamód egy térkép semmit sem ér, legjobb, ha viszel magaddal egy helyi embert. Mi 45 percig kóvályogtunk, kétszer hajtottunk el a hotel előtt, de mindig az út rossz oldalán voltunk. Itt még a GPS se segít!

A tömegközlekedés alapját a magasvasutak képzik, amik szerintem eléggé elcsúfítják a városképet. Van ilyen „monorail”, és van rendes metró-szerű is. A városrendezés egyébként szerintem eléggé tehetetlen, a bürokrácia kiszolgálja a befektetőket. Az utcakép teljesen vegyes, a régi egyszintes házak és a felhőkarcolók jól megvannak egymás mellett.



A mi hotelünk speciel egy felhőkarcoló volt. Hajnali egykor már el is foglaltuk a hotelszobát, viszont másnap reggel 7-kor már fel kellett kelnünk. Ahhoz ugyanis, hogy felmehessünk a Petronas-tornyok közötti hídra, jegyet kellett szereznünk. Ezért pedig korán reggel sorba kell állni.



Így eléggé álmosan, egy rövid reggeli után, sok balkanyart beiktatva sikerült elautóznunk a tornyokig. A jegyekért csak fél órát kellett várni, addig az ajándékboltban kutattunk jól kinéző szuvenír után. Én sajna nem találtam egyet se.

A jegyünk 12-re szólt, úgyhogy addig elmentünk KL másik magas épületébe, a KL Tower-be. Ez egy TV-adó torony, aminek az egyik szintjére fel lehet menni, és körbe lehet sétálni. (az a halvány, ott középen)



A kilátás remek volt, habár a város felett lebegő füstködöt is tisztán láttuk.



Délre visszamentünk a toronyhoz, ahol egy rövid film megtekintése után („hogy készült a…”) a gyorslift 20 másodperc alatt felvitt minket a 41. emeletre.



170 méter magasan voltunk!



Talán emlékeztek még a „Briliáns csapda” (Entrapment) című filmre. Ott a két főszereplő, Catherine-Zeta Jones és Sean Connery először a híd felső emeletéről lemászott az alsóra, majd kimászott a hidat alátámasztó oszlopokra. Nos, ilyen átjárók/kijáratok nincsenek, az egy csalás volt a filmben! A stúdióban újra felépítették a hidat, és úgy vették fel a jeleneteket.



Már egy felé járt az idő, és éhesek is voltunk, úgyhogy nekiindultunk a városnak, hogy együnk valamit. Végül egy utcai árusnál kötöttünk ki, ahol olcsón, de kétes körülmények között lehetett étkezni. (Bal oldalon látható a fülöp-szigeteki Tammy, Kanadából.)



Valami gyanús zöld folyadékot ittunk, de a helyiek nem aggódtak. Remélem nem algás víz volt, jégkockával. :)



Ezután tovább sétáltunk, jártunk a felvonulási téren…


… ami közvetlenül a legfelsőbb bíróság épülete mellett van. Tehát itt senki nem rendetlenkedik. :)



A nagy mecsetbe sajnos nem tudtunk bemenni, mert éppen ima volt. Most kezdődött a Ramadán, a muzulmán böjt. A mecsetbe teljes testet beborító öltözék nélkül egyébként sem lehet belépni, viszont turistáknak megfelelő öltözék jó áron kapható. Kereslet-kínálat...



Déután shoppingolni mentünk. A Times Square bevásárlóközpont nem volt nagy, csak 10 emeletes. És persze egy fedett vidámpark sem hiányozhatott belőle (az ötödiktől a tizedik emeletig), hullámvasúttal! (Azt hiszem ezt otthon még nem találták ki.)



Természetesen ezt nem hagyhattam ki. Ráadásul a bejáratnál összefutottam néhány magyarral! Ők programozóként dolgoznak kint, és fél évig lesznek ott. Állítólag nem nagyon jön be nekik a város. A feladatuk az, hogy egy programot írjanak a helyi telekom cégnek, de nagyon lassan haladnak. A helyiek ugyanis naponta ötször imádkoznak! Így nehéz időpontot egyeztetni a leendő felhasználókkal.

A hosszú nap után jól esett betérni egy masszázsszalonba. Itt 5000 Ft-ért egy órán át masszíroztak, plusz volt szauna, gőzkabin és jacuzzi. A masszázs kellemesen erős volt, ropogott is bele mindenem. Az újjászületés után jöhetett hát a vacsora.



A jobb oldalon a középen egy sült rája látható. Szerencsére amikor kihozták még nem értettem, hogy mi is az, mert csak az angol nevét mondták (Stingray). Különben lehet, hogy nem próbáltam volna ki. Nagyon finom húsa van, és nem szálkás (vagyis nincs szálkája a halnak). Ajánlom figyelmetekbe!

Persze hogy nehogy már korán lefeküdjünk, még elmentünk egy éjszakai filmre a moziba. Így sikerült ismét éjjel kettőkor lefeküdni. Éreztem, hogy nem lesz ez így jó.

Másnap reggel ismét korán keltünk, hogy idejében elérjünk a Batu Caves-hez.



Ez egy szent hely, egy cseppkőbarlang a hegy közepében, amihez egy hosszú lépcsőn lehet feljutni.



A környék tele van majmokkal, de vigyázni kell velük, mert képesek megtámadni az embereket, és elvinni a táskákat, fényképezőgépeket!



A barlang óriási, néhol 50 méter magas, de azért erősen leharcolt, nem is beszélve arról, hogy az oldalát már kétszer lefestették, mert össze volt firkálva. Így elég furcsa képet fest, nem túl természetes. Nem egy aggteleki cseppkőbarlang, inkább vallási központ.



Innen már hazafelé indultunk, egy rövid, egynapos kitérővel. Ez a kitérő pedig Melaka, vagy portugál nevén Malacca volt, az egyik legrégibb kereskedőváros a régióban. A tenger ezen szakaszát is Malacca-i szorosnak hívják.
A főtérre érve tényleg európai hangulat fogadott minket, a templommal, jellegzetes európai épületekkel.



Itt láttuk az első igazi keresztény templomot is. (St. Francis Xavier)



De elég volt 50 métert sétálni, és máris Ázsiába tértünk vissza.



Sehol egy járda, sehol egy gyalogos. Csak autó és motor, a város központjában is. Persze mit sem ér egy hollandok által elfoglalt település szélmalom nélkül.



Vacsorára ehettünk volna békacombot is…



… de mi inkább a híres „csirkehús rizsgombócokkal” mellett maradtunk.

Másnap szerencsére már nem kellett olyan korán kelnünk, még sétáltunk egy kicsit a városban, majd hazafelé indultunk. Johor Bahru-ban még betértünk a Holiday Plaza-ba. Jól jegyezzétek meg ezt a nevet; ha illegális CD és DVD másolatokra van szükségetek, ez a megfelelő hely! Csak a plázában vagy 8-10 bolt kínál másolt játékokat, zenéket és filmeket. Ha érdeklődik a kuncsaft, akkor beterelik egy hátsó, titkos helységbe, ahol kedvére válogathat. Egy CD vagy DVD mindössze 500 Ft, de ha legalább 20-at vásárol az ember, akkor már ingyen csempészik be Szingapúrba, és szállítják házhoz az árut. A jogvédőknek inkább itt kéne tevékenykedniük. Nem is tudom hogy ki vesz itt legális szoftvert.

Hazafele még belefutottunk egy „áruház szépe” választásba, de ez már csak hab volt a tortán. :)


Gabi

IMF, avagy itt meg is fordulhatok

Talán hallottátok a hírekben hogy az IMF itt Szingapúrban tartja éves rendes közgyűlését. Ebből fakadóan olyan csendes most a belváros, mint amilyen még sohasem volt. Jórészt mert kerítés van körülötte:

Ez minket nem is zavart egészen hétvégéig, amikor is a belvárosba akartunk menni, hogy Chris-nek vegyünk egy merevlemezt a laptopjába. A régi ugyanis meghalt, illetve pár szektor meghibásodott, így a Windows már nem indult, és más gép sem ismerte fel. Szerencsére a gépemen lévő Linux kapóra jött, az még tudott vele valamit kezdeni, így le tudtuk menteni az adatokat. Milyen jó egy alternatív operációs rendszer néha!

Szóval utunk a Simlim Center-be vezetett

Ez egy elektronikai bevásárlóközpont, csak számítógépeket, alkatrészeket, kiegészítőket és digitális fényképezőgépeket lehet kapni, öt emeleten keresztül! (Na persze azért van egy cipő meg egy ruhaárus bolt is, hátha valaki feleséggel/barátnővel jön. Az a megőrző.) Az árakban is jelentős eltérések tapasztalhatók, amint egyre feljebb megy az ember és ahogy távolodik a mozgólépcsőktől, egyre olcsóbbak lesznek a dolgok. Azt a merevlemezt, amit lent 145-ért akartak adni, megkaptuk fent 113-ért. Megéri lépcsőzni.

A technikai bevásárlás után elmentünk a legközelebbi bevásárlóközpontba (minden sarkon van egy), ebédelni. Itt levágattam a hajam is, hogy jobban szellőzzön a fejem. :)

Mint a felirat is mutatja, 10 perc alatt végeztek. Velem könnyű dolguk volt, de ültek ott nők is, ami kicsit meglepett. 10 perc alatt jó frizura? Lányok, lehetséges ez?

Utána gyalog indultunk el a központ felé. Láttuk a DHL hőlégballont. (Remek reklám, és még pénzt is csinálnak vele. Olyan, mint ami otthon a Westend tetején van.)


Kérek mindenkit, hogy most koncentráljon, és figyelje meg ezt a képet alaposan (kattintsatok rá, akkor kinagyítja a képet):

Nem módosítottam a képet, a valóságban is így néz ki! Valami mintha hiányozna, nem? Mondjuk az épület egyik oldala? Amikor először láttam, akkor igyekeztem visszafogni magam, hogy az agyam ne dobódjon el. A trükk az, hogy az épület alaprajza egy hegyesszögű háromszöget formáz. Nem gondolná az ember.

Tovább sétáltunk, de éreztük, hogy közeledünk az IMF-es fiúkhoz. Egyre kevesebb volt az autó. Aztán megállj-t parancsoltak.

Igazándiból színházjegyet szerettünk volna venni estére, de fizikailag keresztbetettek nekünk. Sebaj, mi rafinált túristák vagyunk, ha az utcán nem megy, megpróbáljuk a bevásárlóközponton át.

Végül is fél óra kevergés után, ami felért egy tájékozódási futóversennyel, megpillantottuk a célt. Látjátok a tüskés épület tetejét a fák mögött?

Az az Esplanade, Szingapúr első kulturális központja. Az egyetlen általam ismert színház is ebben az épületben üzemel. Na talán egy más perspektívából:

Ez az a bizonyos 600 millió dollár értékű durian. (helyi, erős illatot kibocsájtó, szaglószervvel messziről észlelhető gyümölcs) Végül sikerült megvenni a jegyet, ami 62 súlyos dollárba került. Ezért cserébe a harmadik emeleten, a legutolsó sorból élvezhettük a darabot. (Hja, a legjobb helyekért 150-et is megadtak egyesek.) Azt mondta a néni amikor a jegyeket vettük, hogy onnan a szereplők „thumb-size” azaz hüvelykujj méretűek. Igen, ha kinyújtottam a kezem, akkor akkorák voltak, mint a hüvelykujjam. Csak sas-szeműeknek. Még jó, hogy musical volt, így inkább csak az énekre kellett koncentrálni.

Hány feliratos filmet láttatok már? Gondolom sokat. És hány feliratos színházi előadást? Nos itt ez is volt. A kínaiak számára, akik nem tudtak olyan jól angolul, feliratozták is a darabot! Sőt, olvastam, hogy a „Figaro házassága” című opera eredeti olasz nyelven, angol és kínai feliratokkal ment! Nem rossz, mi?

Szóval a darab is nagyon érdekes volt, az utolsó kínai császárnő történetét mesélte el, egy más nézőpontból. A történelmi könyvek szerint az uralkodónő eléggé hataloméhes és gonosz volt, csak Dragonlady-ként (Sárkány-asszony) emlegették, és többek között a fiát is megölte, hogy hatalmon maradhasson. A történet viszont pont azt állította, hogy az egészet a britek találták ki, hogy meggyengítsék a kínai társadalmat. A politikusok adták a megbízást, és az újságírók agyalták ki a történeteket. Valaki esetleg párhuzamot vél felfedezni ez és Irak között?

Péntek este voltunk még a Ministry of Sound nevű diszkóban. Az egy nagyon nagy hely! Fizikailag is! Négy külön terme van, különböző zenékkel. Úgyhogy folyamatosan lehet fel-alá mászkálni.


Jó volt pénteken egyet lazítani, mert egyébként folyamatosan ellátnak minket feladatokkal az egyetemen. Most is már harmadik napja ülök és csak írom a különböző dokumentumokat. Nem baj, jövő héten jön a szünet, és megyünk Kuala Lumpurba! Szóval jövő héten a Petronas tornyokkal nyitok!

Gabi

A tökéletes piacgazdaság

… nem, nem, ez nem Szingapúr. Ez kérem szépen Indonézia! Itt az ár minden pillanatban a kereslet és a kínálat függvénye.

Ez vonatkozik a taxitól kezdve minden szolgáltatásra, és persze minden embernek is megvan az ára, így a korrupció is jelentős. De az elit az olajból jól él. Speciel azon a szigeten, ahova a hétvégén mentünk, nincs olaj, így elit se nagyon van.
Ezen a hétvégén már ki kellett hogy vegyem a szabadságomat. A múlt héten már annyit okosodtam, hogy hétfőn a lengyel srácok nagyon könnyen rá tudtak venni erre a kis kirándulásra. Végtére is ez volt az első alkalom, hogy Szingapúron kívül jártam.

Bintan szigete nincs messze, mindössze két óra hajóval. Az egész kirándulásban viszont a hajóút a legdrágább, kb 6000 Ft. Ez olyan tételekből jön össze, mint jegyár, jegykiállítási díj, kikötő-használati díj és extra üzemanyag felár. És persze van becsekkolás, beszállókártya, útlevél-ellenőrzés, röntgen, duty-free shop. Valamit elleshettek a repülőgép-társaságoktól. De a hajónk egész jó volt.
Mondjuk az üléstámla nem volt állítható, fülhallgatót sem osztogattak, nem volt vacsi, és sajnos stewardessek sem rohangáltak körbe-körbe. De viszont nem láttuk ezt sem:

(„Superman visszatér”) Pedig nagyon kecsegtető volt, így beszálláskor igyekeztünk a legjobb helyeket elfoglalni. Helyette nézhettünk indonéz szappanoperákat. Ott van egy csatorna, ami egész nap csak ezeket sugározza! Érdekes, nem tudok indonézül, a sztorit mégis tökéletesen értettem. Valahogy ez nemzetközi. :)

Megérkezéskor jött a vízumügyintézés. A vízum ott helyben megkapható, 10 USA dollárért. Tudtátok, hogy a dollárnak van szavatossági ideje? Az én tízesemet, amit 1990-ben bocsátottak ki, alig akarták elfogadni. Bevetettek mindent, hogy előcsaljanak egy másik bankjegyet, de nem hagytam magam. :) Végül nagy nehezen megadták a vízumot.
Egy félórás alkudozás és másfél óra zötykölődés után aztán nagy nehezen megérkeztünk a kiszemelt szálláshelyre, egy viszonylag elhagyatott partszakaszra.

Rögtön fürödtünk is egy jót a 25 fokos tengervízben, nagyon kellemes volt! Ezután elfoglaltuk a szállásunkat, vagy inkább a viskónkat. De legalább 180 fokos tengerparti panoráma volt, 2 méterre a tengertől!


Persze a fejlődés itt sem állhat meg, a legmodernebb épület már kétszintes volt! Ennek csak az volt a hátránya, hogy az ágy az emeleten volt, a villanykapcsoló pedig a földszinten. Tehát este lefeküdni nehéz volt.

Azért a fürdőszobát nem vitték túlzásba, lásd alább a WC-t és mellette a víztározó tartályt.

Dolgod végeztével a középen látható merőkével merhettél egy kis vizet a tartályból, és leöblíthetted dolgod végeztének eredményét. Volt egy zuhanyrózsa is a helységben, és a fürdővíz egyszerűen kifolyt hátul. Minek is ide csatornázás…

A királyi ágyat még meg sem említetem! A napi 1500 Ft-os díjban benne volt egy szúnyogháló is, sőt, a lyukakat ingyen adták hozzá!

Másnap hajókirándulásra mentünk egy közeli lakatlan szigetre. Tulajdonképpen lakatlan volt, csak helyi halászokkal találkoztunk, és délután meghozták a szingapúri turistákat. Mindegyiken mentőmellény volt. Hja, plusz 10000 Ft-ért naponta…

Ez alkalommal egész jól bekentem magam, csak a lábfejem égett le, méghozzá ott, ahol szandál volt rajtam. Ugyanis amikor a parton sétáltunk, akkor levettem a szandált, de azt a részét a lábamnak már nem kentem be. A nap meg persze szinte teljesen felülről sütött. Remélem szorgosan jegyzeteltek, és tanultok a hibáimból!

Miután visszatértünk, természetesen következett a kihagyhatatlan kókuszevés!

Érdekes módon a helyiek nem esznek kókuszt. Valamit tudhatnak. Ez a valami pedig az, hogy a kókusz nem Bounty-csoki ízű! Ez elég megrázó lehet mindazoknak (beleértve magamat is), akik még nem voltak trópusi szigeten, és nem próbálták.

Persze az egész hétvége a pihenésé volt, melynek elengedhetetlen kelléke a függőágy.

Nevével ellentétben azért alvásra csak korlátozottan alkalmas. De hát „ráérünk még aludni” jelszóval az estét inkább pókerezéssel és egyéb szerencsejátékok űzésével töltöttük. Azért egy holdfényes éjféli fürdőzést beiktattunk.

Vasárnap eleinte felhős volt az idő, ami nagy megkönnyebbülést jelentett a leégett hátú, kevésbé rutinos lengyeleknek, de aztán sajnos eleredt az eső. Ekkor derült ki, hogy a házak teteje inkább csak árnyékot nyújt, de nem véd az eső ellen. Úgy döntöttünk, hogy jobb, ha inkább a városban töltjük az időt, úgyhogy rendeltünk egy taxit.

A kilenc főnyi utas tejesítőképességének határáig űzte a minimum húsz éves csotrogányt, ami útközben egy rövid időre fel is adta a harcot. Így viszont volt időnk megcsodálni a jellegzetes vörös talajt, a jellegzetes (de nem vörös) motorosokat, és az egész jó minőségű utat.


Útközben beleszaladtunk egy nagyobb zuhéba is, ekkor készítettem a következő képet:

Látjátok hogy minden tök homályos, de az ablaktörlő körvonala jól kivehető? Nos, ez nem a kamerámon múlt, ugyanis az ablaktörlő egyáltalán nem működött. Tehát a sofőr is annyit látott, mint ti. Egy nagy homályt. Reszkessetek gyalogosok/motorosok!

A városban aztán első megállónk a KFC (Kentucky Fried Chicken gyorsétterem) volt, ahol végre ettünk egy jó nyugatit. :)

Indonéziában rendőrnek lenni jó, ugyanis nekik van a legjobb kocsijuk, a legszebb épületeik, a legjobb motorjaik.

Minden más rendkívül lepusztult.

Értendő ez a kikötőre is, de én azért örültem, hogy megérkeztünk.
Hazahajókáztunk, aztán még elugrottunk egy indiai étterembe, enni egy kis sajtos lepényt.

Szép volt, kellemesen kipihentük magunkat, de azért jó volt visszatérni a civilizációba.